Üzen a múlt folytatásaként A Galambjaink 1974. februári számában olvasható egy cikk, ami már akkor is kiérdemelte volna az „Üzen a múlt” címet. Az írás 1931-ben született és 1901-re nyúlik vissza. Ez nagyon értékes írás számunkra, mert azon fáradozunk, hogy e cikkben említett galambfajta újból méltó tagja legyen a Magyar Galambfajták nem kis és nem is szürke táborának. Amennyiben a sporttársak a fent említett galamb fajtáról bármilyen dokumentációval rendelkeznek, legyenek szívesek értesíteni az alábbi telefonszámon: 06/20-399-4113 Herczeg – Montvai („Geflügel-Börse" Leipzig 1931. január 16-i számának képes mellékletéből) Egy fordításból származó értékes cikk, melynek első soraiban az 1901-es évre történik hivatkozás a szerző által. Minden bizonnyal ezekben a galambokban, illetőleg ebben a fajtában kell keresni a mai „Budapesti díszgólyás" elődjét, amelyek tetszetős formáikkal és jó repülésükkel, már akkor megnyerték egész Németország, Ausztria és Európa nagy része dísz- és röpgalamb tenyésztőinek tetszését, Igen magas összegekért cseréltek már akkor gazdát ezek a szép, kecses, a „Budapesti" elnevezést viselő magyar gálám-' bok. (Vass) Már régen nem hallottunk róla. Ügy tűnik, mintha' teljesen elfeledkeztek volna róla. Breslau, amely egykor második hazájának tekinthető lett volna, a keletnémet szárnyas kiállítások programjában nem is veszi fel külön, osztályként. Mégis, ahol feltűnik, minden keringő-barát szívét megörvendezteti. Velem is így történt több mint 30 évvel ezelőtt. Sajnos már akkor is igen kevés volt belőle és igen magas volt az ára ahhoz, hogy számomra, mint akkori „Tertianer" elérthető legyen. 20 birodalmi máikat, vagy annál is1 többet kellett már akkor egy megközelítően ilyen állatért befektetni. Nos, mi fiatalok nem vettük olyan komolyan a dolgot és helyette, a hasonló, kicsit peckesebb, világosra sikerült Prágai Tükröst tartottuk. Mi fiatalok akkor még nem helyeztünk olyan nagy súlyt a kockafej finomságára, a vízszintesen elhelyezkedő csőre, a kétsoros, sötét szem-keretre, vagy a szemek minden pirosságtól mentes tisztaságára. Számunkra az volt a fontos, hogy a mi világosaink jó csapat-repülők legyenek. A szabályok szerint az Uygn fiatal párok később tartós kapcsolatban élnek egymással. A legjobb példát nyújtja erre az elhunyt lelkész, aki egész életében hű maradt az osztrák-magyar keringőkhöz. Mi az oka tehát, hogy" a „Budapesti" kedveltsége ellenére nem terjedt el jobban? Véleményem szerint a fő ok abban rejlik, hogy már nem természetes körülmények között tenyésztik, bezárva tartják, úgy hogy mindinkább üvegházi „növénnyé" válik, egyre kevesebb utánpótlással. Temperamentuma és külseje ennek ellenére megmaradt. Amit egy keringő törékenység és finom alkat terén egyáltalán a szemnek nyújtani tud, azt egyedül éppen a „Budapesti" világos gólyásnál találhatjuk meg. Micsoda pompás látvány, amikor egy ilyen kecses „úr", vagy egy még kecsesebb „kisasszony" mindössze ujj-vékonyságú nyakkal, könnyedén, a lábujjhegyekén tipegve, szemeit a körmökre irányítva, mellkasát (begyét?) könnyedén kidomborítva és szenvedélyét kifejezve áll előttünk, szögletes kockafején széles fekete rámába foglalt világos „keringő" szemeivel, amelyeknek fekete szegélye a fekete csőrrel együtt kontraszt-dúsan emelkedik ki a habfehér tollazatból. Még csodálatosabban hat 20, 30 hasonló „babácska" parádéja a Szabadban égy ház tetején vagy egy kéményen. Valósággal felejthetetlen látvány! De hol található ma a mi „Budapestink" ilyen számban és hozzá még röptetésben? Tudnak ezek a törpék egyáltalán repülni? De ki is merné ma kitenni őket a vándorfalkák és az eltiprás veszélyének? Én magam is ismerem ezt a kálváriát. 1915-től 1922-ig legjobb Budapesti-jeimet a Bécsi magasröptűekkel együtt röptettem, így trenírozva őket, játszva elérték az 1 órás röpülési teljesítményt. A mi kedves „Szárnyas-Börzénk" a 26/20-as számban még nyilvántartotta (tudatában volt!) az én akkori repülőimet. A tartós stettini ragadozómadár-csapás az én kedvemet is elvette végül a szabad röptetéstől. A padláson való tenyésztés során azonban a termékenység is hátrányt szenvedett. Új életmódot hozott már lakóhelyem megváltoztatása is, amikor Gleiwitzbe (Felső-Szilézia) költöztem. De itt is nemsokára szomorú tapasztalatokat kellett gyűjtenem. Azt hittem, hogy a tágas, világos kelet- és dél irányban fekvő ideális padlástérségben ismét fellendül majd a szabadban való röptetéstől elszokott, hanyatlásnak indult tenyészet. De másként történt. Amikor 1928-ban az első fészekaljakra került sor, az összes állat fehérhéjú tojásokat rakott. Pedig egész télen gerstlivel etettem őket. De nem táplálékon múlt. Mész, törmelék, goromba homok, agyag, kő stb. mind rendelkezésre álltak. Próbálkoztam kerti földdel, amivel beszórtam a padlót; ez sem segített. Elmúlt a nyár. Nyolc „Budapesti" pár utóda mindössze 1 fiatal volt. Ugyanakkor a padlás felett lakó „Bécsi magasröptűek", amelyek szabadon röpülhettek, roppant tömegű fiatallal ajándékoztak meg. Vagy a klímával kellett előbb a „budapestieknek" megbarátkozniuk, vagy1 a padlástér volt túlságosan száraz. Nos, radikális módszerhez kellett folyamodnom. És ez minden esetben a visszatérés a természetes körülményekhez. Ezek után még egy háromszintes házacskába kvártélyoztam további 3 párat, és így minden pár megtalálta a saját szállását. Az eredmény nem maradt el. Az utóbbi nyáron egy pártól 8 fiatal származott és nem is rosszak. A bontakozó természet, a friss levegő és napfény a legjobb orvosság minden olyan állat számára, amely a tenyésztésben lemaradt. A fiatal állatok 4 hetes korukban már önállóan rájöttek a repülés tudományára és reggeltől délután 3-ig, szívük szerint hancúrozhattak a nagy magasságban. Hamar megmutatkozott a „keringő"-vér. Könnyedén elérték a 15-20 perces röptetési időt. Ha alacsonyabb magasságban tartózkodtak, mint a „Stettiniek" vagy „Prágai"-ak, vagy a „Berlini-knudeln" ezekkel iá igen jól kijöttek, a repülés terén. És milyen nagyszerűen érezték magukat. Jobban nem érezhették magukat akár a tetőn, akár a dúcban. Örökké élénkség uralkodott. Megszűnt az üldögélés; szomorú gubbasztás. Be a dúcba, ki a tetőre, éppen, mint a galambdúcoknál szokás, Ugyanakkor az állatok szelídek és csöppet sem félénkek. Meg kell azonban jegyeznem, hogy itt Gleiwitzben nincs ragadozó madár veszély, szemben az északi városokkal. Mivel itt sem keringőket, sem magasröptűket nem tartottak vándorfalkák etetésére, így a hasonló rabló-bandák nem sokáig tartózkodtak itt. Csak ritkán mutatkoztak átutazásuk során. Még további kellemes jelenség volt, az ún. „tető-kalózok" hiánya, amelyek az északnémet városokban sok bajt okoztak. * Ha itt egy fiatal a rossz időjárás miatt vagy a parlagi galambok csábítására eltévedt, zavartalanul visszatalálhatott megszokott helyére. Olyan „udvarló" sem nagyon akadt, amely minden csalafintaságát latbavetve, még jobban eltévelyítette volna őket. A szabad röptetés egészséges, formás állatokat eredményezett, amelyek dajka nélkül, maguk nevelték fel kicsinyeiket, annak ellenére, hogy a galambtársadalom miniatűr egyedéi voltak. A szakszerű táplálás még hozzájárult az egészséges fejlődéshez. A mérsékelt (szűkreszabott) etetés sok aprómag, köles naponta többszöri adagolása mellett kell kapniok zöldféleségként ugyancsak salátát és parajt. Salátát leghelyesebb apróra vágva és sózva adagolni. Ez erősen fokozza az étvágyat. Ha ehhez hozzászoktak az állatok, nemsokára nem elégednek meg ennyi zölddel. Szívesen csipegetnek fiatal répát, amelyet gyökerével és szárával együtt kicibálnak a földből és lenyelnek. Sajátságosán érintett az a megfigyelés, hogy a friss zöld iránti igény a költési idő befejeztével már nem volt olyan mértékű, mint tavasszal és nyáron. Talán a növények ősszel nem olyan finomak, durvábbak és kevésbé ízletesek? A költési idő alatt, főtáplálékként a „Dari" és bükköny mellett, sok kölest is adagoltam. A búzát majdnem teljesen elhagytam. Túl laza tollazatot eredményez. Váltogatva adtam kevés gerslit és kukoricadarát. Amennyire csak tudtam, változatossá tettem a kosztot. Télen ismét a gersli következik, az „egérveszély" elmúltával. A szakszerű táplálás mellett, igen fontos a tenyészpárok összeállítása. A „Budapesti" fiatalkorában nagyon vidám (élénk) természetű . Amikor az kisasszonyt a fészekhez űzi, megfeledkezik az evésről és a kicsinyek táplálásáról. Néha még az anyának sem hagy elég időt a jóllakáshoz. Így előfordulhat, ha két fiatalt párosítanak, hogy a kicsinyeket elhanyagolják. Ez úgy kerülhető el, hogy egy fiatal "tojót többéves, már lehiggadt hímmel, és idősebb tojót fiatal hímmel párosítanak. Így az egyik mindig gondol a szülői kötelességekre és rászoktatja arra másikat is. Általában, nagyon helyes módszer a rövidcsőrűek tenyésztésénél, a fiatalokra bízni a kicsinyek felnevelését, mindjárt az első fészekaljnál és módot adni nekik a természetes életmódra. Csak szükség esetén, ha nem sikerülne a saját keltetés, adjunk idegen fiatal állatot segítségül az etetéshez. Így az állatok hozzászoknak a természetes életmódhoz, megerősödnek, egészségesek és nemzőképesek maradnak. A „budapesti" tenyésztése a legérdekesebb feladatok közé tartozik. Azt hinné az ember, hogy egy fészekalj galambnak egyformán kell kinéznie, mivel ez a fajta csak fehér színben fordul elő. Nem egészen így van azonban. Ezen a fajtán belül, sok apró, a szakértő szem számára látható eltérés fordul elő. Van például egészen fehér, a kívánatos gólyás rajz nélküli; halvány-gólyás, fehér farokkal, amelyeknél mindössze a 6-10 cm (?) hosszú szárnyak végei lehelet finoman feketék; azután az erősen gólyásak fehér farokkal vagy anélkül; ezeknél azonban a tollazat többi része hófehér. Van azután erősen gólyás a fején és nyakán gazdagon spriccelve, sőt szárnytoldalékkal. Valamennyi alkalmas a tenyésztésre, még azok is, amelyeknek sötét nyakfoltjuk van. Ha mindig csak a halvány-gólyásokat párosítanánk, előbb-utóbb csak fehér utódokat kapnánk. Éppen ezért egy erősen gólyás, még akkor is, ha nyakfoltja vagy szárnytoldaléka van is, néha nagyon szívesen látott tenyészanyag. A nyakfolt hamarosan eltűnik, előre bocsátva, hogy nem szabad két egészen sötét egyedet összehozni. Apró foltok, vagy pöttyök a fejen egy egyébként fajtiszta állatot semmi esetre sem tesznek értéktelenebbé még egy kiállításon sem. A rajzosság hamar eltűnik, ha egészen fehéret akar az ember. Sokkal nehezebb egyformán széles szem-keretet elérni, mindkét oldalon. Gyakran előfordul, hogy az egyik szem kerete csodálatosan szép széles, míg a másik csak fele szélességben öleli körül a szemet. A két szem színe között ritkább a kis színeltérés, bár ez is előfordul egy fejen. A szivárványhártya színe változó. Lelkes tenyésztő nem jogtalanul kíván ezüstösen csillogó íriszt. Ez kétséget kizáróan minden „keringő" tenyésztő leghőbb vágya. Bécsben és Budapesten kékesszürke, gyöngyszínű íriszt kívánnak. Természetesen a két árnyalat között csak igen kis különbség van. Esetleges pirosság minden esetben elvetendő a szemben. Így nyugodtan mondható, hogy az ilyen állatokban nem tiszta „Budapesti" vér folyik. A szemek mellett, nagy súlyt kell helyezni a fajtiszta „Buda-pestiek"-nél a kocka-alakú fejre. A fej különösen, a hímeknél, csak a második évben fejlődik ki teljes pompában. A fej hátsó csontjának erősen ki kell emelkednie. A szimmetrikus fejtetőn a csontoknak olyan erősen ki kell emelkedniök, hogy köztük egy kis árok keletkezzék. Az ilyen meredekben a homlok, annál jobb. A csőr rövidsége a párhuzamosság mellett, csak másodsorban fontos. Éppen ez a tulajdonság emeli ki a „Budapestit" a rövidcsőrűek közül, amelyek többségükben hajlottcsőrűek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „Budapesti"-nek középszerű csőre lehet. Minél tömöttebb, rövidebb a párhuzamos csőr, annál jobb. Nem szabad azt hinni, hogy a „Budapesti", amelyiknél a rajzosságot meglehetősen könnyű elérni és az egyéb jellemző jegyek nem túl sokfélék, már olyan mértékben kitenyésztett fajta, amely csak elsőrangú egyedeket eredményez. Nem így van. Sok esetben, igen jó állatoktól közepes utódok származnak, ezek azonban helyes pároztatás esetén jó irányba visznek. Igazán elsőrendű állatok ritkán születnek. Az ilyen gyöngyszemeket minden tenyésztő gondosan őrzi, éppúgy, mint a kiválasztott tenyészpárokat. Törzskönyvek nélkül a „Budapesti" tenyésztésben nem ismeri ki magát az ember. Leghelyesebb a vonaltenyésztés, majd később távoli rokonokat párosítani. Ha túl közeli rokonokat párosítunk, könnyen keresztcsőrűeket kaphatunk. Mindenesetre elsősorban az a fontos, hogy megfelelő számú fiatalt felneveljünk, amelyhez én látom a biztos utat. A. Maspfuhl, Gleiwitz (O. S.) A fenti szerző tolla nyomán írt cikket németből fordíttatta: Vass Jenő